Dátum/Idő
11.01. 20:00
Kategória(k)
Táncelőadás egyenesen Mexikóból: az ősi azték kódexeken alapuló mozgásanyag és a modern zene találkozása.
Az előadás után beszélgetés az alkotóval.
The performance is about prehispanic ritual, the conquest of Mexico and the modern man.
Belépő: 1000 Ft
A Mexica-Magyar 2010 októberében született, egy budapesti “házi” bemutatón, Soma Mamagésa és az ELTE hispanista-csoportjának részvételével. A bemutatkozást követően a performer egyéni előadásokat szervezett Oaxacában, Colimában és Tepoztlanban. 2011-12-ben két előadást tartott a madridi Nudo Teatróban és Sevillában. A galiciai Briónban is bemutatták a produkciót, valamint a svájci Genfben is volt egy magánjellegű előadás. A legutóbbi előadásra az oaxacai Cedartban került sor.
Szimbolika
A Mexica-Magyar performance-ának célja az archaikus és a létező valóság megtapasztalásának kifejezése. Olyan társadalombna élünk, ahol a valóság-érzet puszta képeken alapul, ugyanakkor a mai ember immár képtelen megélni a maga szimbolikus világát. A valóság ugyan mindig is képi tapasztalatokra épült, csakhogy a képek ma már kizárólag az informatikus kultúrában rejlenek (mely irányadó norma szubjektivitásunk “lecsapolása” is egyben), az ősi – például a közép-amerikai – társadalmak példájával ellentétben, ahol a megjelenítés, a kifejezés elsődleges szereppel bírt, megelőzvén a kommunikáció fontosságát. Megfigyelhetjük, hogy a modern művészet képi világával ellentétben a közép-amerikai (a kódexek grafikájában, a szobrászatban, a táncban, a zenében, s a dalokban vagy versekben rögzített) képek nem csupán képek, hanem jel-képek, azaz jelképek. A performer az “imagó” koncepciója szerint közelíti meg őket, melyet José Lezama Lima úgy definiál, hogy az “az orakuláris kibontakozásként értelmezett vízióban kitartott organzmus”, vagyis egyfajta előérzet, azaz egy elsődleges, eredendő, benső aratás során kitermelt kép. Az előadás a képzeletbeli test mozgásának megjelenítése, mely számos tényező együttesét foglalja magában, úgy mint a fizikai test (izomzat, csontozat, véráram, idegrendszer), a lélegzés és az agyműködés (a látó, a látás és a látott kép nem léteznek külön). A performer a sátánhoz hasonlóan viselkedik, s a materiális testből és a lélegzésből bontja ki a mentális képet, amely a koncentráció, a meditáció, a transzállapot, a megfigyelés és a figyelem során alakul ki bennünk. Olyasfajta művészet ez, hogy képesek legyünk általa egy olyan világban “áramolni”, ahol a képek kifosztják tudatalatti tárunkat, és végtelen megnyilvánulási lehetőséget biztosítanak nyelvünk számára, mely lecsapolja személyiségünket. A performer a képzeleti aktivitás vagy kreatív képzelet segítségével értelmezi a náhuatl képeket, és – a megnyilvánulás lényegi, szerves részeként – saját testéből mágikus tárgyat képez. Az előadás szereplői dekorált korporális kollázst alkotnak – amilyenek a prekolumbián rítusok összetett sokszínűségét megjelenítő táncosok lehettek -, és két szerző (Antonio Zepeda és Jorge Reyes) ősi kultúrákból ihletet merítő zenekölteményeiből építkezik. A komponisták régi és modern, történelmi atmoszférából merítkező hangszerek megszólaltatásával közelítenek a náhuatl imagóhoz. Az előadás zenéje – a narratív struktúrával összhangban – számos metaforához (avagy hieroglifához) kötődik, ami által a performer a sámánizmus egyik alaptémáját mutatja be, miszerint a sámán állatbőrbe bújva próbál állíti erőt nyerni. Többnyire hatalmas állatokkal azonosul (nahualizmus), imitálja mozdulataikat, utánozza hangjukat. Annak hangsúlyozása, hogy érti az állatok nyelvét, s azonosul szellemi állapotukkal, alapvető dolog a kultúra és a természet közötti mediáció szempontjából. A sámán a repülés képeségét igyekszik elsajátítani, a jógi az “én” háttérbe szorítására törekszik, a szerzetes pedig az örök boldogságot és lelki üdvösséget keresi. A performer, a mai kor embere (amit magyar zeneszerzők – Kodály, Bartók és Liszt – zenei atmoszférjájával hangsúlyoz) visszanyúl mágikus képességeihez (hallja a szívverését, s bekebelezi az árnyékot), amikor még a test egy ismeretlen bölcs. A performer számára az előadás egyfajta személyes beavatás vagy katarzis-élmény, valamint a labirintus kutatása, ahol a tudati sötétség a látnoki kifejező erő közepette kavarog. Spirális mozdulatokat tesz, ami a periférikus elemek egyestíését jelenti, úgy, hogy egy központi, összefogó elemhez közeledik, ami nem más, mint a nahuatl imago. Hét, a 260 napos Tonalamatl rituális naptár azonos számú mexikói istenségeinek képéből megformált pózt vesz fel, ritmikus láncokat szővén, s ugyanezt teszi a katolikus kereszttel is. A performer a náhuatl és a katolikus imágót jeleníti meg, s a különféle egyesülések bonyodalmain keresztül érzékelteti a mesztic kultúra lényegét. A régi indián rituálé felkavaró egyezéseket mutat a katolikus rituáléval. A performer szembeállítja egymással a hit, a hiedelmek és víziók különféle kifjeződéseit. A közép-amerikai istenségek a “sötét anyaggal” dolgoznak, s egy új istenség rájuk erőlteti misztikus (égi) hatalmát: Krisztust. Egyfelől ott van az áldozat mellkasából kitépett szív, hogy fiziológiailag táplálja a Napot (Cuauhnochtli), másfelől a megfeszített szív, amely szintén felemelkedik (Jézus szent szívének eucharisztukus mennybemenetele). A kereszténység szakít a kettősséggel, s a szentháromság egységében győzedelmeskedik. A performer azt sugallja, hogy a náhuatl imago nem örökölt megjelenítési forma, hanem a megjelenítési formák örökölt lehetősége. Más szóval, a prekolumbián kép olyan megközelítési mód, ahol az említett képességek nyitva tartják a jelet az imagóban, melyen belül a performer előadása zajlik, aki a létező valóságból (a modern ember szemszögéből) látja a (spanyol hódításról és egy kultúra összeomlásáról szóló) profétikus mítoszt. A polgár elindul az “állati” lét felé, a ceremoniális beavatások és a tudati átalakulás különböző állomásain keresztül, ami folyamatos terjeszkedést jelent a térben. A mozgás, a zene és a fény energetikai egységbe olvad. A performer több képet lát és tolmácsol, mint amelyeket az “én” teremt, vagyis ő is feltár jó párat. Bolygó, autonóm képeket, amelyek a performer testében összefonódnak, hogy így juttassa kifejezésre két, összeütköző és egybeolvadó transzcendencia, a náhuatl imago és a keresztény imago pszichikai hatalmát.