Az 1863-as párizsi kiállítás analógiájaként. Ez a párizsi kiállítás a Szalonból, az akkori hivatalos művészet kiállításából kiszorult művek tárlata. Rendkívül sokrétű, “színes” kiállítás, és ez a kezdőlépése az impresszionizmusnak. Akaratlanul is egybegyűjtötte az önálló utakon járó alkotókat, mint Manet.(Természetesen nem kívánjuk felmagasztalni magunkat az impresszionistákhoz, csupán a jelenséget analogizáljuk.)
Ma is egyfajta akadémizmus van. Nem csak nálunk figyelhető meg, hogy a művészet hivatalos helyein, például a galériákban, egyfajta szigorú elvárásrendszer érvényesül. Ez a jelenség az akadémizmus óta gyakran válik kristályossá, hiszen bizonyos mértékben mindig jelen van. Ma trendeknek nevezhetjük ezeket a szabályokat. A ma trendjei szerint valamiféle konceptualitás, intellektualitás, tartalmi indíttatás hitelesíti a műveket. A mi kiállításunk ezzel szemben olyan alkotókat gyűjt egybe, akik szabadon (spontán) alkotnak és a vizualitást hangsúlyozzák a fogalmakkal szemben. Az intellektus egyoldalúságával szemben az intuitivitás szabadságát. Kiállításunkon szereplő művek közös jellemzője, hogy a vizuális élményből indul ki az alkotó, a tartalmak ehhez rendelődhetnek. Ez a lényegi eltérés a profit szférában jelenleg látható kiállításokhoz képest.
A kiállítás azt hivatott bemutatni, hogy az intuitív és érzéki is lehet aktuális, közvetíthet tartalmakat, miközben fel is dolgozza azokat. A kiállítók sok esetben reflektálnak a kor jellegzetességeire, szellemiségére, vizuális kultúrájára, – pl. mediális megjelenésekre- feldolgozzák, nem nyomon követik azokat.
A kiállítók névsora: Bajkó Dániel, Dóczi Attila, Farda András, Ferenc Réka, Gyalog Eszter, Kala Bence, Kaliczka Patrícia, Kuli Adél, Makkai Kovács Beatrix, Málits András, Molnár Eleonóra, Piróth Tímea
Related Items
